Nem mondanám, hogy nagy Eddie Irvine rajongó lettem volna valaha is. Bár szurkoltam érte 1999-ben, de valljuk be, amit az évad utolsó futamán művelt, azzal nem érdemelte ki, hogy bekerüljön a bajnokok sorába.

Bizonyára többen is emlékeznek még a Japán Nagydíj hétvégéjére, amikor Irvine-nak volt egy komoly esélye arra, hogy megszerezze a világbajnoki címet. Úgy gondoltam a rajtnál, hogy ha valahol, akkor éppen itt, a japán pályán van esélye, hiszen sokat hajtott ezen az aszfaltcsíkon, és rendkívül emlékezetes volt, amit az 1997-es Japán Nagydíjon művelt. Akkor még Michael Schumacher címéért küzdöttek közösen. Igen, valahogy akkoriban még a nagyszájú versenyzők is megtették, amiért fizették őket. Ha kellett, segítettek csapattársuknak bezsebelni a győzelmet. Volt valamiféle kötelességtudat, ami persze utólag másképp jött ki a „visszafogottakból”.

Irvine például később hálát adott az égnek, hogy egy Jaguarban szolgaság nélkül vezethet. Talán 2001-ben Monacóban mondta, hogy jobb ennél a csapatnál egy harmadik hely, mint egy Ferrarival egy első. Amikor azonban a Ferrarinak és Michael Schumachernek még szüksége volt rá, ő szó nélkül megtette, amit tudott. Mint például a fentebb említett 1997-es esetnél, ahol a rajt után nem sokkal két autót is körbeautózott, köztük „védencét”, Schumachert is, majd sikeresen megtámadta és meg is előzte a címre esélyes nagy ellenfelet, Jacques Villeneuve-öt. Aztán ott van még az 1998-as nagy elengedés, amikor Schumacher az A1 Ring utolsó kanyarjánál, épp aktuális riválisát támadta, de rontott. Miután a szárnya eltört, és a bokszkijárat előtt már elhaladt, egy kört volt kénytelen megtenni szárnyaszegetten, ám Irvine ekkor is előzékeny volt és felsegítette társát a dobogóra.

Emlékezetes ugye, hogy hasonló esetben Jean Todtnak Rubens Barrichellótól éppen ugyanitt kellett kikönyörögnie egy durcás elengedést a bajnokság érdekében a kedvezményezett Schumachernek. Addigra már más idők jártak…

De vissza Eddie-hez, aki azonban visszakapta a segítséget Schumachertől, de érdekes módon valójában egyikőjüknek sem sikerült a másikat csúcsra juttatni. (rossz az, aki rosszra gondol!)

Schumacher az 1999-es Brit Nagydíjon lábtörést szenvedett, így Irvine lépett elő első számú versenyzőnek, melléje Mika Salo ült. A finn versenyző soha életében nem került olyan közel futamgyőzelemhez, mint az akkori hockenheimi versenyen, ahol az esélyes Häkkinen falnak rohant egy defekt után. Elsőségét azonban át kellett adnia márkatársának, aki így egyre komolyabb ellenfelévé vált az 1998-as világbajnoknak.

Még az évadzáró előtt visszatért Schumacher, így Irvine még erősebb támogatót kapott. A német Malajziában csúnyán megetette a McLaren versenyzőit, amivel az élre segítette Irvine-t. Häkkinen sírva fakadt a dobogón, ám a végjáték mégis neki jött ki a legjobban.

Az ír falhoz csapta az autóját az időmérő edzésen, ám a futamot nem egészen ezért vesztette el. Egyszerűen nem volt képes felvenni a versenyt az élen haladókkal, vagyis Mika Häkkinennel és Michael Schumacherrel.

A nagyszájú Eddie közel egykörnyi távolságból követte figyelemmel, hogy Mika Häkkinen ismét világbajnok lett, míg ő végérvényesen elvesztette az esélyét arra, hogy valaha is címet szerezzen a Formula—1-ben.

2000-től jött a Jaguar, ahol jobb volt egy harmadik hely…

Isten éltessen sokáig Eddie, te bohókás bohóca ennek a cirkusznak!