Egyszer régen, valahol 1998 és 1999 környékén, a helyi piacon voltam egészen jó beosztásban, amely során emberekkel kellett foglalkoznom. Miután éveket töltöttem ott egyébként is, voltak barátaim szép számmal. Voltak külön F1-es barátaim is, akik természetesen mindannyian szurkoltak valakinek.

Volt egy Mika Häkkinen szurkoló, akivel sokat beszélgettem. Noha akkoriban épp a finn volt a toppon, meglehetősen ingerülten tudott csak társalogni Michael Schumacherről és a Ferrariról. Nem jött rá, hogy ha nincs igazi ellenfél, akkor a saját favorit értéke is alacsonyabb. Nincs is miről jót vitázni, ha nincs egy kiemelkedő ellenfél, ám az ő haragja mérhetetlen volt.

Bár én mindkét versenyzőt nagyra értékeltem, kétségtelen, hogy a német korábbi vesszőfutása állt közelebb hozzám. A mai napig az a fajta szurkoló vagyok, aki ha bekapcsolódik egy küzdelem figyelésébe, rövid időn belül leteszi a voksát az esélytelenebb harcos mellé. Bokszban például, aki már közel van a kiütéshez, ám feláll újra és újra. Mindig is a gyengébb, avagy a kevesebb potenciállal, rosszabb, versenyképtelenebb, esélytelenebb felzárkózását tartottam a sport igazi oldalának. Lett légyen az bokszmeccs, avagy autóverseny.

Jómagam is edzettem anno, mert az iskolában bokszzsáknak használtak. Abszolút esélytelenből verekedtem fel magam olyanná, akihez nem nyúltak hozzá. Bár alapbeállítottságomból fakadóan nem voltam verekedős, de a testfelépítés, amire szert tettem, elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy kivívjam társaim respektjét. Igazán jó érzés, amikor a korábbi kegyetlenkedők nem próbálkoznak be nálad újra.

Mindazonáltal nem volt bennem harag, hiszen általuk lettem az éjszakák egyik olyan embere, aki félelem nélkül végigjárhatta a várost, akire a barátai számíthattak a bajban, aki mellett a barátok biztonságban érezték magukat.

Nem kívántam egyik korábbi ellenségemen sem elégtételt venni, sem testi épségét veszélyeztetni. Az ezek után az éjszakában kialakult komolyabb helyzetekben is mérlegeltem, és gyakorlatilag olyan munkakörön kívül, amikor védeni kellett valakit, vagy valamit, nem esett bántódása senkinek.

Mindig eszembe jutott, hogy bárki eleshet és beütheti a fejét és ezzel vége egy életnek. Sajnos még olyankor is előfordulhat, ha az ember csak viccből meglöki a másikat. Máris árván maradhat egy kisgyerek, hiába várhatja haza a fiát egy anyuka, stb.

Ilyen gondolatok mellett minden esetben tisztelem az emberi létet, és állítok fel bűnösségi/büntetési mértéket. Nálam nem bűn, ha valaki beszól, bár ha teljesen alaptalan, sőt kötekedő, akkor válaszolok hasonló hangnemben. Ha alapja van, a kritika ül, akkor megköszönöm a segítséget, még ha nem is teljesen segítő szándékkal érkezett is.

A bűnök nálam ott kezdődnek, ha valaki az én és családom megélhetését avagy testi épségét veszélyeztetik. Akkor várható a hasonló replika, akár évek múlva is szívesen lecsapok egy adandó alkalommal.

És akkor vissza a piacra: Ez az úriember, aki egyébként tisztes családapa, és már akkor is a 30-as éveinek végén járt, egyszer így szólt: „Nem bánnám, ha ez a Schumacher végre végleg a falnak menne.”

Mondanom sem kell, nagyon meglepődtem a kijelentésén, pláne hogy a szavai közben a szemei mintha szikrát szórtak volna, szájából mintha vér fröcsögött volna. Visszakérdeztem: „Ne viccelj, csak egy sportolóról van szó.”

- „Nem érdekel, dögöljön meg, ha ilyen rohadék.”

Valamivel levezettem az akkori beszélgetést, majd elköszöntem. De a fejemben van azóta is, hiszen mellbevágott, hogy valaki egy másik ember halálát kívánja csupán annak sportteljesítménye miatt.

Még ha az ember nem is gondolja végül komolyan, vajon mi vezet oda, hogy emberek ilyen gyűlöletet érezzenek egy másik olyan ember iránt, aki ha teheti folyamatosan jótékonykodik, példás családapa és férj, akiről a munkatársai mindig csak szuperlatívuszokban beszéltek. De ha ezekből egyik sem lenne ilyen pozitív mértékű, mi végre az ilyen harag?

Miért aktuális a kérdés?

Tegnap volt Lewis Hamilton születésnapja és sok rajongó kívánta a „végleges falnakmenést” a brit bajnoknak, ami mérhetetlen haragot jelent irányába. Nyilvánvalóan, mint majd minden bajnok, egyértelmű megosztó személyiség, de ha mi kitesszük az üzenőfalra, hogy születésnapos, és mit kívántok neki, akkor mi másra gondol az ember, mint arra, hogy felköszöntsék, minden jót kívánjanak neki az évadra, esetleges ellenszurkolóktól maximum néhány vicces beszólást, amit szerencsére sokan megtettek úgy is, hogy mellette elküldték jókívánságaikat is.

Mert azért sok intelligens ember is jár a Facebookra, és annál sokkal intelligensebb embert, mint amelyik az egyik legnagyobb ellenfélnek is jókívánságokat küld, nem sok létezik.

Köszönjük azoknak, akik így tettek, nekik írjuk a híreket és miattuk is jó ezt az egészet csinálni.

Ti, akik rájöttetek, hogy igazi ellenfél nélkül nincs igazi győzelem sem, vagytok az elitjeink!

Köszönjük az ilyen bejegyzéseket!

A rosszakaróknak pedig nem üzenünk semmit… Talán, hogy ez legyen a legnagyobb örömük az életben? Ez csúnya lenne tőlünk? Mi innen a versenyzőknek csak hoszzú és boldog életet kívánhatunk, és köszönjük, hogy testi épségüket veszélyeztetve bennünket szórakoztattak/nak!