Mikor februárban megtudtam, hogy lehetőségem lesz egy világbajnok technikával végigküzdeni a 2010-es WTCC évadot, majdnem kiugrottam a bőrömből. Idővel azonban rá kellett jönnöm, hogy hiába versenyképes maga az autó, ha nem tudom majd hozzáigazítani vezetési stílusomat, úgysem lesz ütőképes a csomag.
Én megtettem, amit tudtam, telemetriát tanulmányoztam, belső felvételeket bújtam, de olyan sebesen szállt el szinte az egész évad, hogy rá kellett jönnöm, hiába agyaltam annyit, mára elvesztem a részletekben. A Diesel ugyanis „elveszi” egy versenyző lelkét, csakis egyfajta steril vezetést tolerál, és minimális eltérést sem enged attól. Fékezés egyenes vonalban, gázadás még szigorúbban egyenes kormányállással és olyan nagymértékű gumikopás az első tengelyen (főleg az autó viszonylagos orrnehéz mivolta miatt), amit csak finom lábmunkával és még finomabb kormánymozdulatokkal lehet kompenzálni. (Ugyanakkor az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy könnyebben melegednek az első gumik felvezető körön, és nagyobb a tapadás vizes aszfaltcsíkon).
De mindez csak közvetetten tartozik a bejegyzés lényegéhez. Ma ugyanis az autópályán hazafelé szokásos agyalás és idegeskedés közben eszembe jutottak a tegnap történtek, megláttam ugyanis az autómban azt a kis piros csomagot, amit akkor kaptam ajándékba. Történt ugyanis, hogy megkeresett egy Úriember a Csodalámpa alapítvány nevében és elmondta, hogy van egy 18 éves, hátrányos helyzetű fiú, akinek egyik legnagyobb kívánsága, hogy velem találkozhasson és elvigyem egy körre egy versenyautó volánja mögött.
Tegnap találkoztam Tibivel a Hungaroringen, és e különleges találkozás alkalmából megejtettünk pár kört a tavalyi kupás Seat Leonommal. Roppant visszahúzódó fiú benyomását keltette elsőre. Félénken kezet nyújtott bemutatkozásunkkor, de amint odahívtam az autóhoz, hogy bemutassam neki és beültessem a jobb oldalra, némileg oldódott. Miután befészkeltem magam a kormány mögé, már egy halvány mosolyt is felfedezni véltem arcán, és miközben én becsatoltam magam, elmesélte, hogy mennyire érdekli maga az autósport és hogy nagy álma vált valóra már azzal is, hogy egyáltalán kijutott a Hungaroringre. Érdekelt a története, de tudtam, hogy nem azért jött, hogy nekem meséljen, így gyorsan összekaptam magam és elindultunk a boxutca kijárata felé. Miközben mentünk, Ő picivel előrébb ült nálam a jobb oldalon, így végig láthattam a csillogást a szemében és a mosolyt az arcán a körözés közben. Megható élmény volt.
És miután ma az autópályán hazafelé bevillant Tibi tegnapi arca, rájöttem újból, hogy mekkora különbség van abszolút értelemben gond és gond között. Persze mindenki a saját bajait érzi a legfontosabbnak, én harcolok, hogy megragadjam életem lehetőségét a versenypályán, akad azonban olyan, aki a puszta túlélésért küzd egy olyan szerencsétlen esemény bekövetkezte kapcsán, amiről mit sem tehetett. Én is hajlamos vagyok arra, hogy elfelejtsem, valójában mekkora szerencsém van és elsiklok olyan dolgok felett is, amiket ugyan természetesnek veszek, de újból és újból rá kell jönnöm, hogy messze nem azok.
