Minden hétvége előtt megpróbáltam eddig felmérni az erőviszonyokat, és be kell ismernem, hogy többször nyúltam mellé ilyen téren, mint amennyiszer szerettem volna, így most megpróbálok picit óvatosabban jóslásokba bocsátkozni.
Okayama nem tartozik a kedvenc pályáim közé, annak ellenére hogy itt debütáltam szinte napra pontosan 2 éve a WTCC-ben. Általában nálam úgy van, hogy minden pályához - amit ismerek - tartozik valamilyen élmény is, így óhatatlanul is kialakul bennem bizonyos szimpátia vagy éppen ellenszenv az adott helyszínnel kapcsolatban. Okayama esete valamiért más. Annyira homályosak ugyanis a 2 évvel ezelőtt történtek, hogy visszagondolva nem alakult ki bennem se pozitív se negatív maradandó élmény. Akkor egy alig versenyképes autóval is hatalmas megtiszteltetés volt a lehetőség, de a kiszámíthatatlan időjárási viszonyok és a teljesen új légkör nem könnyítette meg a dolgomat. Az autóról akkor szinte semmit sem tudtam, így nem is vártam kirobbanó eredményt magamtól. Egy 16. helyezéssel a világbajnoki mezőnyben és egy rövidre sikerült kiotói városnézéssel a zsebemben indultam haza 2008. október 29-én.
Idén teljesen más várakozással indulok neki a hétvégének. Az autóm versenyképes, a pályát pedig már ismerem. Pár nappal az indulás előtt megpróbálom összeszedni a gondolataimat és a legapróbb részleteket is felevenítem az akkori nagy kalandról. Tarquini és Gené tavalyi belső felvételeit az időmérőről már kívülről fújom, nincs része a pályának, amiről ne terveztem volna el, hogy hogyan fogok majd menni a pénteki nulladik szabadedzésen. De az eddigi tapasztalatokból sajnos már azt is tudom, hogy sosem úgy alakulnak a dolgok, mint ahogyan azt én eltervezem. 3 hétig tartó megfázásos betegségem sajnos nem könnyítette meg a dolgom felkészülés terén. Fizikai edzéseket sajnos szinte teljesen mellőznőm kellett, és úgy döntöttem, hogy a szimulátoron való felkészülést is hanyagolom, mivel a valenciai hétvége után szükségem volt arra, hogy egy kicsit háttérbe vonuljak az eseményektől és újból más aspektusból közelítsem meg a versenyzést. Nem gondolok arra, hogy mi lesz a hétvégén, egyszerűen hagyom majd, hogy megtörténjenek a dolgok. Teljesen meghazudtolni azonban most sem tudom magam, így egy óvatos esélylatolgatásba azért belekezdenék majd pár sorral lejjebb.
Az elmúlt versenyek ugyan nem úgy alakultak számomra, ahogy szerettem volna, de pozitív következtetéseket ennek ellenére le tudtam vonni néhány dologból. Első és legfontosabb tanulság: a gyorsaság messze nem minden. Régen olyan típusú versenyző voltam, aki minden etapban a leggyorsabb akart lenni, ha törik, ha szakad. Mára már rájöttem, hogy szinte semmi jelentősége egy szabadedzésen vagy warmup-on elért jó pozíciónak. Persze nagyszerű érzés, ha az autó az első pillanattól jól működik, de idővel rájöttem, hogy a legritkább esetekben történik ez így, a körülmények és a pálya pedig etapról etapra úgy is változik és bizony az én felelősségem, hogy az autót a lehető leginkább magamra hangoljam az időmérő előtt. Ehhez persze gyorsan kell menni, de ha valaki 100%-on megy, akkor szinte lehetetlen az autó minden apró rezdülését figyelemmel kísérni.
Okayama nem kifejezetten fekszik egyik márkának sem, ha azonban esik, én örülni fogok, mert az elmúlt évek tanulsága, hogy a Diesel ilyenkor itt elemében van. Tarquinivel és általában a SEAT-okkal tehát számolni kell mint potenciális ellenfelekkel, ugyanakkor ott van mindhárom Chevy és a 2 gyári BMW, valamint Colin Turkington, aki, ha minden igaz, a hétvégén ismét a régi homologizációjú BMW-vel állhat rajthoz, ami alapból összesen 85 kg-mal (60 kg a büntetősúlyrendszer miatt és 25 kg kedvezmény a régi BMW minimális önsúlyából) könnyebb mint az élmezőny. Ez összesen 12 autó, ráadásul nem tudom, mit várhatok az ezen a futamon debütálóktól.
Kemény menet lesz, az egyszer biztos!
Következő frissítés várható időpontja
Michelisz Norbert legközelebb várhatóan csak pénteken, a köveztkező versenyhelyszínről jelentkezik, ahonnan beszámol az aznapi eseményekről is...
