Több mint egy héttel legutóbbi bejegyzésem óta végre hazaértem. A tervem az volt, hogy folyamatosan tájékoztatlak titeket a hétvége eseményeiről, a kritikán aluli internetkapcsolat és a számtalan teendő a versenyt megelőzően azonban ezt gyakorlatilag lehetetlené tette.
Nem csak a versenyen történtek miatt marad emlékezetes az elmúlt pár nap, ugyanis lehetőségem nyílt arra, hogy meglátogassam Hiroshimát, azt a várost, amely felett több mint 65 éve az első atombomba robbant. A mértéktelen pusztításra ma már nem sok minden emlékeztet, a legtöbb épületet újraépítették és a már 2. világháború előtt látványosságoknak számító helyeket is restaurálták. Furcsa dolog, hogy a történelemkönyvekben egyáltalán nem szerepelt az, hogy mekkora nyomort és szenvedést okozott valójában a bomba. Én valahogy úgy képzeltem el, hogy ledobták 1945. augusztus 6-án, mindenki azonnal meghalt, aki az epicentrum 2-3 km-es sugarán belül tartózkodott, és voltak, akik ugyan életben maradtak, de a fellépő sugárzás nyomait életük végéig magukon viselték. A bomba a látogatás előtt mégsem az okozott kegyetlenség miatt, hanem mint a 2. világháborút lezáró aktus maradt főként az emlékezetemben. A Hiroshima Museumban látottak azonban felnyitották a szememet. A megégett diákuniformisok és ruhadarabok, a felismerhetetlenségig megégett asszonyok és gyerekek látványa beleégett az emlékezetembe. A mozgásképtelen, tehetetlen áldozatok - több tízezren - még napokig szenvedtek a romok alatt, fájdalmak közepette, megégve, és halott szeretteik közvetlen közelében. Mint oly sokszor, itt is egy tucatnyi ember (vagy még annyi sem) döntött százezrek életének sorsáról, csak úgy, pár óra leforgása alatt.
Bármennyire is szerettem volna tovább mélyedni a több mint 6 évtizeddel ezelőtt történtek felelevenítésébe, sejtettem, ez nem biztos, hogy a megfelelő irányba tereli majd a figyelmemet. "Szerencsére" nem sok időm maradt feldolgozni a szerdai élményeket, ugyanis csütörtök kora délután már megérkezett Arnau Niubo, a versenymérnököm és megejtettünk pár kört az esőáztatta aszfaltcsíkon. Én fejben még nem teljesen jártam ott, de lassacskán elkaptam a fonalat, miután nekiláttunk, hogy kielemezzük a tavalyi versenyeket és megtervezzük a hétvége menetrendjét.
Nagy várakozással kezdtem a pénteket, ennek ellenére a "nulladik" szabadedzésen csupán a 14. helyezést sikerült megszereznem. Tudtam, ha nem változik sok minden az autón, nagyon feszített hétvége elébe nézhetek, ahol még az is kérdéses lehet, hogy sikerül-e beverekednem magam az időmérőn újból a legjobb 10-be. Elhatároztam, hogy kockáztatok az autó beállítását illetően. Mivel nem teljesen biztos a jövő évi szereplésem, így nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy nem próbáltatok ki mindent, amiről én úgy gondolom, hogy hasznot hozhat, még akkor is, ha mérnökömmel nem feltétlenül vagyunk egy véleményen. Muszáj volt nagyobb rizikót vállalnom, ugyanis a fennmaradó két hétvégén csak az eredmény számít. Olyan villanásokat szerettem volna a szabadedzéseken és az időmérőn, amiket már kézzelfogható eredmények követnek a futamokon is, ehhez pedig elengedhetetlen volt, hogy javítsak a versenytempómon.
A szombati hivatalos szabadedzések ennek következtében a vasárnapi futamra való, minél hatékonyabb felkészülés jegyében teltek. Mivel új gumikon indultunk, így az első szabadedzés kezdetén még az időmérőre szánt beállításokkal vágtam neki, de mivel az első kör után éreztem, hogy nincs messze az autó egyensúlya a kívánttól, így egy gyors boxutca-látogatást egy még gyorsabb beállítás változtatás követett, én pedig hajtottam vissza a pályára, hogy teljesítsem első hosszabb etapomat, felmérvén, hogy az abroncsok mennyire maradnak konstansak pár kör elteltével. Szerencsére az ezen a versenyen debütáló vendégpilóták nem könnyítették meg a dolgomat, ugyanis szinte semmennyire sem figyelték a tükröt, így hitelesen készülhettem a futamra, ugyanis az egyik kifékezést és előzést kellett megejtenem a másik után. Az edzést azonban 5-6 perccel a vége előtt megszakították és végül nem indították újra, így az utolsó pár, igazán fontos kör adatgyűjtés szempontjából elmaradt.
Nem tudtam pontosan felmérni, hogy sikerült-e egyáltalán és ha igen, mekkorát előrelépnem. Az első szabadedzést ugyan legjobb SEAT-os pilótaként zártam, de ez önmagában még nem jelentett sokat. Mindenesetre éreztem, hogy a gumik nagyon gyorsan veszítenek tapadásukból a körök előrehaladtával, és azt is tudtam, hogy mindenki ugyanezzel a problémával küzd, így kifizetődőnek tűnt a 2. szabadedzés időeredményét is feláldozni azért, hogy ezen a problémán a lehető legnagyobb mértékben javítsunk. Szinte alig maradt beállítás-változtatás szempontjából érintetlen komponense az autónak, de a végeredmény több mint kielégítő lett. A 2. szabadedzésen két hosszabb etapot teljesítettem, és elsőre szembetűnő volt, hogy a 4. körömben megfutott idővel is a 10. hely környékét csíptem volna meg, míg a többiek időeredményeinek romlása sokkal nagyobb mértékű volt.Tökéletesnek tűnt az autó száraz körülmények között hosszabb távon, alig akartam kiszállni belőle a 30 perc végén.
Folyt köv.
