Farkas Lívia írása
Bár a Forma-1-es csapatok közül elsőként megvolt az ex-Lotus, ma már Caterham néven jegyzett gárda internetes bemutatója, az utóbbi időben megkérdőjeleződött pilótafelállásról továbbra sem sok információt szivárogtatott ki a malajziai tulajdonú alakulat.
Nem tudni mi van a levegőben, de a télen valóságos hadjárat indult a tavaly év végére már komoly fejlődést mutató csapat második üléséért. A probléma csupán az, hogy - elviekben - mindkét posztnak megvan a maga tulajdonosa, ugyanis mind Heikki Kovalainen, mind Jarno Trulli már jó ideje fel van tüntetve a 2012-es hivatalos nevezési listán.
Ennek ellenére a „zöld-sárgák” egyik foglalt autójáért, helyesebben a Trulliéért már a 2011-es szezon végeztével ádáz harc vette kezdetét. Először a RedBull Team volt az, amely gondolt egyet, és hogy a Toro Rossonál tarthasson legalább egy pilótát a tavalyi felállásból, minden áron helyet akart csinálni sokadik pártfogoltjának, Daniel Ricciardonak. Mint utólag kiderült, minden árat mégsem volt hajlandó megfizetni az F1-ben uralkodó „bikák” vezetősége, vagy egész egyszerűen Fernandeséknél inkább a becsület és nem a pénz vagy egyéb támogatás számít. A szimpatikus kiscsapat azonban az ünnepeket követően a Lotus-Renault-tól kiebrudalt Vitaly Petrov és menedzsmentje, és talán Oroszország erős sugalmazása által ismét célkeresztbe került, így jelen pillanatban az a kérdés, hogy a Caterham-Trulli szövetség ki állja-e az újabb próbát, vagy a csapat megadja magát a legújabb Forma-1-es trendnek, és az utolsó pillanatban enged a kísértésnek (vagy erőszaknak?) - és az átutalásra váró potom 7 millió dollárnak. Plusz persze Vitaly egyéb szponzorainak.
Pedig éppen a Lotus gárdája volt az egyetlen a három 2010-ben debütáló csapat közül, amely még anno ragaszkodott az újonc team felépítéséhez oly fontosnak ítélt tapasztalt, jó versenyzők leigazolásához, nem úgy, mint a másik két vetélytárs, a Virgin és a Hispania, melyek filozófiája aköré épült, hogy legalább az egyik kormány egy dollárral teli bőrönddel érkező pilóta kezébe kerüljön. Persze minden csapat saját belügye, milyen eszközökkel próbál meg fejlődni, de különösen nagy tiszteletet érdemel Tony Fernandes egyesülete, hisz Trullival és Kovalainennel a fedélzeten, pénzeszsákok nélkül is ők mutatták a legnagyobb fejlődést, biztosan haladva előre a középmezőny felé. Sőt, tavaly év végén már el is csípték olykor a Williamst vagy a Lotus-Renault-t!
Egy biztos (talán innen indult az egyes menedzsmentek részérő tapasztalt nagy felbátorodás), másfél évtizedes F1-es kalandja során nem a legutóbbi volt Jarno legjobb szezonja, ami azért is tűnhetett fel még a hátsó sorokban is, mert Heikki viszont mesterien vitézkedett és szerepelt.
A harminchét éves olasz ezzel szemben a kormányszervóval vívta a legnagyobb küzdelmet - persze hiba lenne csupán ez alapján ítélkezni. A probléma korrigálható, és erre az idényre már egy sokkal jobban felszerelt és kényelmesebben vezethető autó állhat Trulli rendelkezésére. Arról nem beszélve, hogy ebben a szezonban már beépítésre került az általuk eddig nem használt, plusz lóerőt biztosító KERS-rendszer is. Ezért is ragaszkodik foggal-körömmel az abruzzói pilótához Mike Gascoyne technikai zseni, aki a Jordannél, a Renault-nál és a Toyotánál is közvetlen közelről láthatta, mi rejlik a mezőny ma már második legtapasztaltabb versenyzőjében. Ő maximálisan bízik az olaszban. Köztudott, hogy – egy kezelhető autóval - az egy körön nyújtott remek teljesítményét ma is csodálják a szakemberek, de tehetség ide vagy oda, Jarno sem azon versenyzők táborát erősíti, akik karrierjük során jó időben jó helyen lettek volna.
Ha kitekintünk egy parányit F1-es pályájára, az elején valójában szerencsésnek érezhette magát, hisz a Minarditól rögtön első idényében átugorhatott a lábtörést szenvedett Olivier Panis helyetteseként a Prost kezébe kerülő Ligierbe. A fiatalember a '97-es osztrák futamot sokáig vezetve bizonyította ugyan képességeit, de a következő években Alain Prost teljes hatalomátvétele és a gyenge Peugeot motor a mélybe rántotta az addig a Mugen Hondával és a Bridgestone gumival tündöklő gárdát. Trulli a maga részéről annyit tehetett, hogy megtanult a csapat és a mérnökök anyanyelvén, vagyis franciául, és otthoni környezetben legyőzte a rutinos Panist. Ez sem volt kevés, főleg tudva, hogy Jarno inkább nemzetközi légkörben érzi jól magát a bőrében. A 2000-es Jordan-szerződés aztán pontosan egy évvel jött később az ideálisnál, ugyanis épp az előző szezon volt az ír csapat aranyéve. Az ezredfordulón már a '99-ben bajnoki címért harcoló Heinz-Harald Frentzen sem hajthatott a győzelemért, és hiába mozgott az észak-olasz otthonosan a Jordannél, többek között a gyengülő Honda támogatás miatt is visszaeső csapattól két év után tovább állt.
Csupán egyetlen olyan istálló akadt karrierje során, amellyel igazán felszálló ágban volt Trulli, mégpedig az épülő Renault-val, harmadik közös évadukban ugyanis már komolyan számolni kellett a sikeréhes Alonso-Trulli-Reanult kombinációval. Az más kérdés, hogy a történet ritka csúnyán ért véget. Az F1-es paddock értetlenül állt az egyébként Jarno menedzselésével is foglalkozó csapatfőnök, Flavio Briatore döntése előtt, miszerint Trulli hiába volt 2004-ben a tabellán a (kedvenc) spanyol szupertehetség, Alonso előtt; hiába az ő nevéhez fűződött az az évi egyetlen futamgyőzelem – ráadásul a legnagyobb hírnevet és rivaldafényt biztosító monacói; mondvacsinált okok miatt még az idény vége előtt sürgősséggel távoznia kellett Enstone-ból. Akkor még úgy tűnt, hogy a hatalmas potenciállal rendelkező Toyota által az olasz visszavághat minden sérelméért, de a pár (öt év alatt hét) pódiumos helyezést leszámítva a japánokkal töltött hosszú időszak az emberek jelentős részének inkább a távol-keleti projekt bukásáról marad emlékezetes. A nagy konstruktőrök, mint a Toyota és a BMW kiszállása egyet jelentett sokak, így Jarno barátunk karrierjének megfeneklésével is.
Persze mindez az olasz elszántságán nem sokat változtatott. Ő ugyanis az a fajta srác, hogy ha megvan körülötte az a pár ember, akikben teljességgel megbízik - és még mellé a csapatközösség is jó, ami a Caterhamre nagyon is jellemző -, ő totálisan rendben van, hihetetlen nyugalommal és lazasággal éli meg a mások számára sokszor már nyűgöt jelentő cirkusz mindennapjait. Valójában egy fura figura. Alapvetően olyan jól elvan a maga kis világában, hogy időnként kissé eluralkodik rajta a szórakozottság. Sosem felejtem el, amikor a 2005-ös Magyar Nagydíj kezdete előtt negyedórával (a harmadik rajtkockán állt) a fizioterapeutája izgatottan rohangált fel-alá valami harapnivalóért a paddock területén, mert az olaszok üdvöskéje éhes lett...
Na de emellett azért véresen komolyan veszi a munkáját. Na jó... nem véresen, de komolyan. Amikor 1997-ben, néhány német F3-as verseny után (amikor még álmaiban sem gondolt a Forma-1-re) sikerre predesztinált, Sennára emlékeztető mély szemeivel az ifjú titán szó szerint beesett az őt hirtelen ugrasztó Giancarlo Minardi úr autójába, tehetsége ugyan hamar megmutatkozott, de egy ekkora kategóriaváltást követően finoman szólva sem volt megfelelően fitt a korábbiaknál jóval megerőltetőbb versenyekhez. Aztán olyan elhivatottan kezdett dolgozni magán a viareggiói erőnléti központ irányítása alatt, hogy fanatikussá vált, ma már gyakorlatilag az edzés lett a másik hobbija. Neki tulajdonképpen mindegy, hogy kerékpározik, falat mászik, fut, úszik, kondizik vagy épp koncentrációjavításként a gép dobálta labdákkal pingpongozik, csak mozoghasson, csak a természetben, na és jó emberek között lehessen. Talán ez is szerepet játszik a kiegyensúlyozottságában. Ő az az ember - Schumacheren kívül - , aki negyven felett is egész biztosan, simán tartani tudná a kondícióját.
Apróság, de már abból a szempontból is kitűnik a társai közül, hogy Trulli az egyetlen pilóta a mai mezőnyből, aki egy versenyhétvége alkalmával legalább egy este lemegy a nagyságrendekkel egyszerűbb, barátságosabb GP2-es társulat étkezősátorába egy jó kis vacsorára. A konyhafőnök, Christian nem rest előállni valami kedvenccel, hogy vele és menedzserével, Lucio Cavutoval kieresszék az aznapi gőzt. A borászként is elismert Jarno általában is egy illedelmes srác, de barátok közt persze levetkőzi a szerénység álarcát, hogy a rivaldafénytől kicsit odébb az összeverődő csapat központi figurájaként sziporkázzon.
Amennyiben Petrov miatt mégis mennie kellene a Forma-1-ből, nemcsak a legközvetlenebb barátainak, de az egész cirkusz számára nagy veszteség lesz az olaszok utolsó mohikánja, abban azonban biztosak lehetünk, hogy fog találni magának valami jó kis elfoglaltságot, ha esetleg nem a pályán, akkor otthon, szerető családja közelében. Mondjuk Abruzzo egyik gyönyörű, magas szőlőhegyén...
Farkas Lívia
