Reggel óta a számítógép előtt ülök, és próbálok valami értelmes gondolatsort kipréselni az agyamból, de percenként meggondolom magam, és a mondatok törlése mellett döntök, otthagyom az íróasztalt, de pár perc múlva visszatérek, és új ösvényen próbálok elindulni. Hiába. Hol a gondolataim kóborolnak el, hol az írást tartom borzalmasnak, és tudom, hogy ez a véglegesnek szánt bejegyzéssel sem lesz másként, mert tökéleteset szeretnék alkotni, olyan pedig, mint tudjuk, nem létezik. Marco Simoncelli azonban megérdemli azt, hogy tökéletes sorokkal idézzük fel az emlékét, főleg úgy, hogy ezen a napon ünnepelné huszonötödik születésnapját. Hogy ezt miért nem teheti, azzal minden valószínűség szerint az összes olvasó tisztában van, ahogyan búcsúztatóakat is olvashattak már (ennél ezerszer jobbakat is) mégsem mehetek el szó nélkül a téma mellett, hiszen, ahogyan azt már említettem, egy ilyen jellem esetében az a minimum, főleg annak tükrében, hogy… …Marcót mindig is korunk egyik legegyedibb figurájának tartottam, és tökéletesen egyetértettem azokkal a véleményekkel, melyek szerint ő volt a modern sportvilág „utolsó rocksztárja”. Egy olyan ember, aki ebben a menedzserek és szponzorok által irányított világban is kimondta, és hangoztatta véleményét, és, ami a legfontosabb, mert önmaga lenni. Természetesen ezeknek a tulajdonságoknak köszönhetően rengeteg haragost is szerzett magának, de olyan szurkolóval senki sem találkozott, aki közömbösnek nevezte volna, és ez (legalábbis az én véleményem szerint) talán mindennél fontosabb egy rivaldafényben élő ember megítélésénél. Érdekes azonban, hogy az utolsó hónapokban több korábbi riválissal is baráti kapcsolatba került (gondoljunk csak Alvaro Bautistára, aki a sors furcsa fintorának köszönhetően idén már az ő motorján bizonyíthat) hiszen a közös beszélgetések során mindkét fél felismerte a másikban rejlő egyéniséget, szerethetőséget, és egyébként is, ahogyan Andrea Dovizioso megfogalmazta: „Az élet túl rövid az ellenségeskedéshez.” …Marco nemcsak a versenypályán kívül, hanem azon belül is jelenség volt, köszönhetően egyedi stílusának, amit a legtöbben agresszívnak és látványosnak tartottak. Ahogyan őszinteségével, úgy agresszivitásával is megosztó személyiséggé vált, gondoljunk csak a spanyol szurkolókra, akikkel, a kedvencekkel történő kakaskodások miatt többször került „ellentmondásba” vagy éppen a britekre, akik viszont (lévén náluk ez a stílus az etalon) úgy rajongtak érte, mintha saját szigetük szülöttje lett volna. Persze több konkrét esetet is felsorolhatnánk, mint például a Hector Barberával (Olasz Nagydíj, 2008), a Mattia Pasinivel és Alvaro Bautistával (Olasz Nagydíj, 2009) valamint a Jorge Lorenzóval (Valenciai Nagydíj 2010) vívott ádáz küzdelmét, de úgy gondolom, hogy a legszebb emlék vele kapcsolatban a 2008-ban megszerzett világbajnoki cím marad, melynek ünneplésekor a példakép, Valentino Rossi is feltűnt, de említhetnénk a 2011-es Ausztrál Nagydíjat is, ahol addigi (és sajnos örökös) legjobb királykategóriás eredményét érte el. …a baleset óta lassan három hónap telt el, mégis olyan, mintha ma reggel történt volna, hiszen tisztán emlékszem azokra a percekre, és tudom, hogy soha sem fogom elfelejteni őket, ahogyan azt a mosolygós, életvidám fickót sem, aki azon a napon örökre elhagyott bennünket. Ahogyan akkor, most is úgy gondolom, hogy nemcsak egy csillogó tehetségtől, hanem egy családtagtól, egy baráttól kellett elbúcsúznunk, hiszen az évek hosszú sora alatt kedvenceink lassan, de biztosan életünk részévé válnak, így hiányuk is érezhetővé válik, elvesztésük pedig fájdalommal jár. Hetekkel, hónapokkal, évekkel később is. A búcsúztató után Valentino Rossi továbbította nekünk Marco korábbi üzenetét (amit egy a sport veszélyeiről szóló beszélgetés során osztott meg a Doktorral) mely szerint elvesztése esetén sem kell szomorkodnunk, sőt csak a szépre, és a jóra emlékeznünk. Reméljük nem orrol ránk, amiért ezt nem tudtuk betartani, ahogyan abban is bízom, hogy az olvasók sem haragszanak meg az összeszedetlen gondolatok miatt, mert még így, hetekkel később is, fáj… Boldog születésnapot, bajnok!